Bűn vagy erény

2018. szeptember 05. - Tarski

Egy tavalyi bejegyzésemben (Bűn és erény, 2017. 03. 08.) írtam egy megható szerelmi történetről, amelyik a náci rémuralom alatt egy 15 éves fiú és egy nálánál nyolc évvel idősebb nő között szövődött. A történet drámával végződött, aminek az volt az előzménye, hogy a hölgy, Hanna Schmitz beállt a nácik közé és a háború során őrként részt vett egy olyan tömeggyilkosságban, amikor egy templomba zártak 300 személyt és rájuk gyújtották az épületet. Maga a film (A felolvasó) ezt a szerelmi történetet mesélte el, de jómagam akkor inkább azt vizsgáltam, hogy miként és főleg miért változhatott át az erény bűnné. Ebben a bejegyzésemben végül is arra a következtetésre jutottam, hogy a „bűn” és az „erény” fogalmak konkrét tartalmát az a politikai filozófiai alapállás fogja meghatározni, amit az illető személy, aki értékelheti a konkrét cselekményt, magáénak vall. Ilyen megfontolás alapján ugyanaz a cselekmény tekinthető éppúgy bűnnek is és tekinthető erénynek is, csupán az a kérdés, hogy ki az, aki az adott cselekményt megítéli és milyen politikai filozófiai alapállásból teszi azt. Ebben az értékítéletben pedig nagy mértékben szerepet játszik az, hogy az erkölcsről milyen álláspontot képvisel.

 

A tavalyi elemzésemben leírtakat nem megcáfolva most ugyanennek a problémának a jogi, pontosabban a jogi és az erkölcsi összefüggéseinek vonatkozásait fogom elemezni. Mindezt azért teszem, mert időközben a kezembe akadt Herbert Hart: A jog fogalma című jogfilozófiai alapműve, amelyben a fenti problémával kapcsolatban sok fontos elemzést találtam, amit érdemes tovább gondolni és a mai korra adaptálni. Hartról csak annyit szeretnék most megjegyezni, hogy Szilágyi Péter szerint ő volt a 20. századi jogfilozófia elismerten négy legnagyobb gondolkodója közül az egyik. Maga ez a műve pedig oly sok kapcsolódó tanulmány megírását generálta, hogy azokat nehéz lenne számba venni is. Kezdetként azt kell leírnom, hogy Hart egy jogrend szemlélése esetén megkülönböztetett külső és belső nézőpontot. „ ....valaki tekinthet úgy is a szabályokra, mint egy külső megfigyelő, aki maga nem azonosul velük, és úgy is, mint annak a csoportnak a tagja, amely magatartása irányítóiként elfogadja és alkalmazza az adott szabályokat.” Ez nyilván vonatkozhat a jogi és az erkölcsi szabályozókra is. A jogrend tekintetében tehát a külső nézőpont azt jelenti, hogy az egyén mintegy kívülről szemléli akár szenvtelenül is azt, és legfeljebb arról jó vagy rossz véleményt alkot, de azt nem interiorizálja, tehát nem válik az egyén cselekvéseinek belső motívumává és irányítójává. Ezzel szemben a belső nézőpont szerint az egyén elfogadja, elismeri az érvényes jogrendet, és azt belsővé teszi, aminek nyomán az a cselekvéseinek belső mozgató rúgójává válik. Ekkor a jogrend az egyén számára úgy jelenik meg, mint ami számára kötelesség, amit neki végre kell hajtania. Ez a különbség tétel most számunkra azért fontos, mert Hanna belső nézőpontból tekintett a náci jogrendre, ezért amikor 300 embert kellett megsemmisíteni, azt ő maga kötelesség gyanánt fogta fel. Ezt is vallotta akkor, amikor a háború után egy egészen más politikai filozófia alapján működő bíróság őt a tettéért felelősségre vonta. Hanna tettében lényegében erkölcsi korlátok meg sem fogalmazódhattak.

   hart_1.jpg

Ide kapcsolódik Hartnak az az elemzése, amelyik azon törvényekkel foglalkozott, „... amelyek erkölcsileg elfogadhatatlanok, de formailag kifogástalan, jelentésük egyértelmű és egy rendszer valamennyi elismert érvényességi kritériumát kielégítik.” Ilyen törvényeknek kell tekintenünk a náci rendszer összes törvényét, hiszen egy legálisan létrejött, a nácik szerint legitim hatalom alkotta meg. Ezzel szemben az akkori európai liberális demokráciák ugyan elismerték a náci rendszer legalitását, de annak legitimitását a normatívitás hiánya miatt nem. Hart szerint ha valaki ilyen törvényekkel találja magát szembe, akkor azt mondhatja, hogy „ a kérdéses dolog törvény, de túl erkölcstelen ahhoz, hogy alkalmazzam, illetve betartsam.” De létezik egy ezzel ellentétes álláspont is, amely szerint bár a társadalom kívánatosnak tartaná azt, hogy a nácikat és a náci kollaboránsokat megbüntessék, mégis egy nyíltan visszaható hatályú törvénnyel nem lehet bűncselekménnyé nyilvánítani azt, amit a korábbi rezsim joga megengedett vagy egyenesen megkívánt a jogalkalmazóitól. Tehát az egyik, vagyis az előző érvelés szerint elvetnék, a másik, vagyis az utóbbi szerint viszont elfogadnák érvényes jognak azokat a törvényeket, amelyek erkölcsileg elfogadhatatlanok. Hart kitűnő és részletes elemzését mellőzve most csak annyit érdemes megjegyezni, hogy a jogtudós egyetértett a jogi pozitivizmusnak azzal az álláspontjával, miszerint elismerhetjük azt, hogy a náci besúgók erkölcstelenek voltak, de „az erkölcs.... azt is megköveteli, hogy az állam csak azokat büntesse meg, akik olyan gaztetteket követtek el, amelyeket az állam az elkövetésük idején tiltott. Ez a 'nulla poena sine lege' elve. Ha el kell térni ettől az elvtől, mert feláldozásával elkerülhetünk olyasmit, amit még nagyobb szörnyűségnek tekintünk, akkor életbevágóan fontos, hogy világosan fogalmazzuk meg, milyen kérdések forognak kockán. A visszamenőleges büntetést nem szabad úgy feltüntetni, mintha egy olyan cselekedet miatt kiszabott rendes büntetés lenne, ami korábban törvénysértő volt.”

 

Ezek után a nagy kérdés az, hogy mi hatalmazza fel az éppen aktuális hatalmat arra, hogy a szerintük kívánatos erkölcs nevében erkölcstelennek és ezért jogtalannak nyilvánítsa a korábbi hatalom jogrendszerét? Erre a válasz az, hogy a megszerzett hatalom lehet az az alap, amire felállva kijelentse azt, hogy innentől kezdve ez lesz az erkölcs, és minden korábbi erkölcs üldözendő. Egészen világos az, hogy a háború után létrejött bíróságok alkották meg a „háborús bűn” fogalmát, és ezt ragasztották rá post festum a nácikra. Ez nyilvánvalóan sérti nem csupán a Nulla poena sine lege elvét, ahogyan azt Hart is említette, de még ezt megelőzően sérti a Nullum crimen sine lege elvét is. Magyarán: jogilag maga a háborús bűn, mint bűncselekmény sem létezett akkor, amikor azt a nácik elkövethették volna, ezért sem lehetett volna őket post festum törvényesen felelősségre vonni. Más szavakkal szigorúan véve jogilag nem lehetett volna egyáltalán felelősségre vonni a náci bűnözőket, mert az két római jogi alapelvet is sértene. De a nácik oly nagy mértékben semmibe vették az emberi jogokat, hogy azt nem lehetett büntetlenül hagyni. Tehát fel kellett áldozni a jogot azért, hogy erkölcsi elégtételt vegyünk a náci bűntettekért. Ez és csakis ez volt az a járható út, ami a társadalmi és történelmi igazságszolgáltatást szolgálhatta. Magyarán a politikai okok bizony felülírták és felülírhatták a jogot, hogy egy magasabb elvrendszernek, az emberi jogok érvényesülésének utat engedjenek. Ez természetes is, mert a jog végül is a politikai célokat kell, hogy szolgálja. Ez egyben precedensként is szolgálhatott a későbbiekre nézve, miszerint a jog nem lehet korlát olyan esetekben, amikor az emberi jogokat, az erkölcsi normákat oly nagy mértékben megsértik, hogy azt üldözni kell. Végeredményben ezt mondja ki a Radbruch-paradoxon is, amiről már korábban értekeztem.

 

Hart gondolatmenetét felhasználhatjuk a mai hazai állapotok elemzésére is, ami egyúttal ennek a bejegyzésnek is az aktualitását adhatja. Ma ugyanis főbb vonalakban az a helyzet, mint a náci rémuralom alatt és után volt. Létezik egy hatalom, amelyiknek (szemben a náci jogrenddel) van egy legitim jogrendje, amit 2011-ben alkottak meg és 2012-ben léptettek hatályba. Nyilvánvaló az, hogy ez az új alkotmány tükrözi annak a hatalomnak a politikai filozófiáját, benne az erkölcsét is, amelyik ezt létrehozta és hatályba léptette. Ezzel szöges ellentétben elvileg létezhet bármelyik más politikai filozófia alapján felépített jogrend, ami azonban legfeljebb csak eszmei síkon jelenhet meg, a gyakorlatban nem, hiszen a megalkotója nincs hatalmi pozícióban. Erre az elképzelt alkotmányra támaszkodva megkérdőjelezni azt, hogy a 2012-ben hatályba lépett alkotmány erkölcsileg nem felel meg a szerintük kívánatos alkotmánynak, ezért azt nem tekintik alkotmánynak sem, mindenképpen sérti a fentebb jelzett két római jogi alapelv szellemét. De ennek a szemléletmódnak ott jelentkezik az erkölcstelen mivolta, hogy míg elméletben tagadják a hatályos alkotmány létét, addig a gyakorlatban annak eleget tesznek, mivel eleget tesznek például a büntetőjogban leírt elvárt viselkedésmódok követelményeinek. Az meg különösen nem követhető módszer, hogy erkölcsi okokra hivatkozva a hatályos jogrendet negligálva kövessenek el törvénytelen cselekedeteket. Ilyenekre jó példa lehet a civil jogvédő szervezetek illegális bevándorlást segítő tevékenysége. Az ilyen szemléletmód és az ebből következő cselekmények egyértelműen az anarchia felé viszik az országot, és már csak ezért sincs helye annak, hogy ezt az aktuális hatalom megengedje.

 

Debrecen, 2018. 09. 05.

A bejegyzés trackback címe:

https://tarski.blog.hu/api/trackback/id/tr4914222933

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.